Varró Dávid neve egyre többek számára ismerős a zenei világban, de amit kevesen tudnak róla, az az, hogy ez az út nem volt sem könnyű, sem egyenes. Nem csak egy előadóról van szó. Hanem egy srácról, akit eldobtak, aki után nem nyúlt senki, aki rengetegszer zuhant a padlóra – és mégis újra felállt. Aki úgy érzi, mindig is magára maradt, és aki mégis képes volt felépíteni magának egy világot, ahol végre lélegezni tud.

Egy hónaposan eldobva – és mégsem tört meg

„Engem a vér szerinti szüleim egy hónaposan eldobtak. A mamához és papához, a nagyszüleimhez kerültem, akik számomra az igazi szüleim lettek. Soha nem gondolkodtam azon, hogy miért dobtak el. Ha belegondolok, milyen környezetben élnek, azt mondom: talán jobb is, hogy így történt. Lehet, ha ott maradok, ma nem zenélnék. Egyszerűen nem tudom mit mondani erre… nem is tudnék.”

Ez a mondat elmond mindent. Egy kisbaba, aki már az első hónapban el lett utasítva. És egy fiú, aki később sem találta meg igazán, hova tartozik. A szeretet utáni vágy ott maradt benne örökre. „Egyszerűen a kezemet nyújtom, hogy valaki szeretetet adjon. Akár anyai szeretetet is. Remélem, egyszer úgy kelek fel, hogy tisztelni fognak és szeretni.”

A barátság hiánya – és a félreértett kedvesség

„Eleinte nagyon lenéztek, amikor elkezdtem énekelni. Nem voltak barátaim, mert azt mondták, hogy gáz vagyok. Pedig pont fordítva volt. Általában sok barátnak kellene lennie egy embernek – nekem nem volt. Amióta beindult a zenei pályám, persze, vissza akartak jönni a régi barátok. Volt, hogy lány barátokat próbáltam szerezni, de mind hülyének nézett, azt hitték, akarok tőlük valamit. Pedig nem. Én nagyon kedves és közvetlen ember vagyok, jól kijövök a fiatalokkal is és az idősebb generációval is.”

„Azóta, hogy beindult a zenélés, sokan próbáltak lehúzni pénzzel. Sokan azt hiszik, hogy nincs pénzem, hogy nem élek meg ebből – pedig ez nem igaz. Mások ezt nem látják, mert nem engedem. Ahogyan a vagyonomat sem mutogatom. Ahol régen éltem, Fajszon, ott például pletykálták, hogy anyám halála után örököltem, és azért lett pénzem. Ez baromság. Mindent kitalálnak az emberek, mert irigyek.”

Szeretni akart – de csak fájdalmat kapott

„Életem során talán kétszer voltam nagyon szerelmes. Az utolsó kapcsolatom 2021-ben ért véget, és másfél évig nem tudtam túllépni rajta. Teljesen padlóra küldött. Pszichológushoz jártam, gyógyszerezettem magam, nagyon kész voltam. Benne csalódtam a legnagyobbat. De hál’ istennek sikerült túllépnem rajta.”

„Sok dalom született róla is, de legfőképp anyuról. Ő adott nekem mindent. Az ő halála után teljesen megtörtem. Akkor szakítottam a barátnőmmel is, és pont akkor hagyott magamra. Az az időszak csak arról szólt, hogy gyógyszereztem magam keményen, nem akartam senkivel beszélni, agresszív voltam. Semmihez nem volt kedvem, még dalt sem írtam. Senkire nem számíthattam. Aztán megjelent az életemben Jázmin, aki mindent megváltoztatott. Jóban, rosszban mellettem van, együtt élünk. De anyu halálát máig nem tudtam feldolgozni. Sok dal róla szól, és nem véletlenül van a kezemre tetoválva, hogy 'anya' és egy kereszt.”

Magányban, csendben, fájdalomban

„Jelen pillanatban kevés barátom van, sőt, úgy érzem, nincs is igazán barátom. Akikkel zenélek, például Benivel vagy Zolival – velük csak munkakapcsolatom van. Nem keresnek, hogy ’tesó, menjünk ide vagy oda’. Én elvárom egy barátságban, hogy beszéljünk, hogy érezzem, fontos vagyok. Jó dolog, ha van valaki – attól függetlenül, hogy nekem van Jázmin. Néha magányosnak érzem magam. Látom, hogy másoknak vannak barátaik, akikkel lógni tudnak. Nekem nincs ilyen. Csak Jázmin van, ezt bátran ki merem mondani.”

„Ha ezt elolvassa pár ember, biztos rosszul fog nekik esni, de ez az igazság. Én más vagyok, ők meg nem barátcentrikusak. Bármikor próbáltam közeledni valakihez – akár lányhoz, akár fiúhoz – félreértettek. Ha lányhoz, akkor azt hitték, hogy akarok valamit. Ha fiúhoz, akkor meg, hogy zaklatom őket. What the fuck? Komolyan. Röviden és tömören: magamra maradtam. A gondjaimat magam oldom meg. Ott van még a menedzserem, Évi, és sokat köszönhetek Kokynak is. Ők támogatnak és segítenek.”

A testvérek, akik csak sebeket hagytak

„A testvéreimmel sincs jó kapcsolatom. Nem is nevezem annak. Csak úgy elviselem őket. Igazából nem is érdekelnek. Annyi szart kaptam tőlük, hogy nem tudom, hogy lehet így élni. Egész gyerekkoromban érzelmileg bántottak, lelkileg, verbálisan is. Ezek most jöttek ki rajtam. Miután az életem úgy alakult, hogy jól megy, és nekik meg nem, már csak irigykednek. És ez mind a zene miatt van. Pedig még el sem indult igazán minden. Olyan projektek jönnek, hogy az titok, de nagy dolgok lesznek.”

„Tulajdonképpen Apu, Jázmin és az unokaöcsém maradt nekem, akikre úgy igazán számíthatok. De még így is azt érzem, hogy senki nem érti a lelki világomat. Sokszor úgy érzem, hogy már senkire nem számíthatok, csak magamra.”

Egy világ, amit magának épített

„Volt olyan időszakom, hogy annyira begyógyszerezettem magam, hogy nem tudtam felkelni sem. Volt egy jó barátom, és egyszer egy éjszakára hozzá mentem, mert annyira ki voltam. Minden este úgy feküdtem le, hogy csak rossz dolgok történnek velem. Olyan pánikrohamaim voltak, hogy azt hittem, meghalok. Mai napig vannak pánikrohamaim – leginkább új, ismeretlen dolgoktól.”

„Nagyon lelkiismeretes és érzékeny ember vagyok. Kiállok az igazam mellett. De ez sokakat zavar. A saját kis világomat próbálom felépíteni, ahol csak én és a gyerekkori énem vagyunk. Ahol falat húzok, hogy ne érjen bántás.”

És végül: egy üzenet mindenkinek

„Egyszerűen csak azt szeretném, ha valaki tényleg szeretne. Ha valaki tisztelne. Ha valaki úgy viselkedne velem, ahogy én vele. Akinek nem kell a pénzem, nem érdeke van, hanem őszintén akar a társaságomban lenni.”

„Nem vagyok fuckboy. Nem vagyok köcsög. Én csak egy érzékeny ember vagyok, aki túl sok mindent kapott az élettől. Aki csak szeretetet akar, és hogy ne ítéljék el. Mert egyszer mindenki visszakapja, amit másnak adott. És én itt vagyok. Még mindig. Emberként."

Varró Dávid nem csak egy zenész. Ő egy hang, ami egy megtört, de még mindig élő szívből szól. Egy történet, amit nem sokan értenek meg – de akik igen, azoknak örökre ott marad a lelkében.